A floridai srácok előéletéről annyit, hogy 1999-ben szálltak be a zeneiparba, a 6 számos Act Of Depression után egy évvel később kiadták a még rövidebb Cries Of The Past-ot, melyekből nem sok fogyott eleinte (2-3000 db). 2002-ben azonban felfigyelt rájuk a keresztény metal-zenék fellegvárának számító Solid State Records, és kiadták a Changing Of The Times-t, mely a dallamosabb irányvonalat követte.
2004-ben pedig számos tagcsere után (egyedül a dobos az, aki az alapfelállásból képviselteti magát a csapatban), kiadták a legpopulárisabb albumot, tele gyönyörű dallamokkal és változatos üvöltésekkel They’re Only Chasing Safety néven. Sok rajongó elfordult tőlük, ám annál többet is szereztek. Az album számos díjat besöpört, a Billboard-on elért helyezése pedig magáért beszél. És itt van 2006, és a Define The Great Line.
Az új lemezről annyit, hogy az eddigi legösszetettebb munkájuk, rengeteg hallgatást igényel az anyag, de érdemes odafigyelni, mert huszadik hallgatásra is vannak olyan finomságok, amelyeket talán elsőre nem vesz észre a hallgató. 11 szám található az albumon, eléggé egybefolynak, a dalok összetételéről annyit, hogy nem lehet megkülönböztetni külön refréneket, szinte nincs is olyan rész, amit kétszer énekelnének.

A kezdő szám az In Regards To Myself, melyre a második videoklipp is készül, ütős szám kezdésnek, bár szerintem simán lehetett volna jobb számot is találni videoklippnek. A Moment Suspended In Time . Fogós dallamok, remek üvöltések, kiváló dal. A There Could Be Nothing After This és a You’re Ever So Inviting akár egymás testvérei is lehetnének, elég csak a dalok kezdéseit megfigyelni, de szerkezetileg is igen hasonlóak, kisebb dallamos betétekkel, ám annál több üvöltéssel tarkítva. Azért nem részletezem jobban ezeket a dalokat, mert eléggé hasonlóak, nagyon sokszor kell meghallgatni őket, hogy elkülönöljenek egymástól. Aztán jön az interlude-nak szánt Salmarnir melyben az énekes furcsa nyelven beszél, egyesek szerint orosz, nekem fogalmam sincs, hát akkor legyen orosz, de szerintem ezt nagyon nem kellett volna. Miután a fülünk hozzászokott a nyugodtsághoz, bombaként robban be a Returning Empty Handed szám, 2 és fél percig szétüvölti a fejünket az énekes, majd tőle szokatlan módon énekel is egy kicsit (ugyanis tudni kell hogy a tiszta éneket a dobos hozza), majd vissza a hörgéshez egészen a dal végéig. Majd jön a Casting Such A Thin Shadow… 3 percig csak hangszerek dolgoznak, majd lassacskán beindulnak a srácok, hogy a dal végére szétrobbantsák a fejünket. Nagyon jó szám, bár az elejét levághatták volna szerintem. És jön a Moving For The Sake Of Motion. Emberek, ha másért nem, hát ezért szedjétek le az albumot. Most hallgatom éppen és nem tudok mit írni róla. Tökéletes. Dallamos, üvöltős, a legjobb UnderOath szám egyértelműen, de meg merem kockáztatni, hogy ezen a színtéren jobb dalt még nem írtak. Engem kivégzett. Ezután még a Writing On The Walls (melyre az első klipp készült) és az Everyone Looks So Good From Here következik, melyek szintén nagyon jók, bár nem a lemez csúcspontjai (sokak szerint meg de, nem tudom)… A To Whom It May Concern zárja le a lemezt, lassan indít, bepörög, és megint lelassul, nagyon hasonlít szerkezetileg a Some Will Seek Forgiveness, Others Escape-re az előző albumról.

Értékelés : A kisebb hibákat leszámítva azt mondhatom, hogy az UnderOath nagyot alkotott, ez az a lemez amit évek múlva is elő fogok kaparni, és azt fogom rá mondani, hogy ez igen. Gratulálok a srácoknak, remélem egyszer élőbe is láthatom őket…

Lemez csúcspontja: Moving For The Sake Of Motion
Lemez mélypontja: Salmarnir

Pont: 9/10